Nézem a legkisebb lányomat, alig múlt kétéves, épp legóházat épít. Nézem a kis arcát, ami már nem is olyan babás és hallom, ahogy kerek, egész mondatokban beszél. Két pillanat alatt a kicsi, vállamon szuszogó babából, önjáró kis emberré nőtt.
 
A nagyoknál ez a változás még szembetűnőbb. Mikor történt, hogy eltelt 12 év az első lányom születése óta? Hova lett ez az idő, amiről azt hittem, amíg benne voltam, hogy milyen lassan telik? Most itt ülnek ketten, nagy lovak lettek, ahol azelőtt a kisbabáim voltak, most vicces, okos és érett lányok vannak. Egyszerre csodálatos és szomorú, felszabadító és félelmetes, hogy ez történt.

Azok a kiskori évek nehezek, de közben annyira édesek is. Amikor még pici babák, totyogók, aztán ovisok: annyira máshogy, őszintén látják a világot, hogy öröm hallgatni a gondolataikat. Jó látni, ahogy minden az újdonság varázsával hat rájuk, és imádtam, ahogy az alapvető képességeket elsajátítják, mint a két lábon járást vagy az igazi szavakkal beszédet. Az illatuk, a puha babahajuk, az ölembe fészkelésük nagyon hiányzik.

Kétségtelen, hogy van azért előnye is, hogy már megnőttek, sokkal könnyebbé vált velük az élet, amióta már nagy iskolások. Már nem kell rajtuk pelenkát cserélni és nincs napjában ötvenszer idegösszeomlásuk, mint a kis kétéves dackorszakosomnak. Szeretem azt is, hogy nem ragacsos folyton a kezük és nem törlik bele a csokis szájukat a fehér kanapéba. Nem hiányzik, hogy nem lehetett észérvekkel hatni rájuk, sőt élvezem, hogy lehet értelmes vitákba bonyolódni velük. Remekül megvagyok anélkül is, hogy folyton árgus szemekkel kellene figyelnem, hogy mit tesznek a szájukba vagy mikor szaladnak ki az úttestre. A nagy gyerekekkel nagy szabadság is jár, ami kifejezetten jóleső érzés.

Az megkönnyebbülés, hogy már nem rajtam múlik számukra minden, nem anya jelenti az egész világot, de közben aggódom, hogy a függetlenedésben milyen hatások érik őket, milyen fájdalmas tapasztalatok várnak rájuk. Épp csak tegnap volt, hogy felmásztak az ölembe, hogy olvassam el nyolcadszorra is az esti mesét, most meg egyedül kell helytállniuk az iskolában és a közösségben. Úgy tűnik, mintha csak egy éjszaka alatt történt volna, tegnap este még alig bírták kimondani azt a bonyolult szót, hogy cipőfűző, ma meg már saját blogot vezetnek. Az elengedés pedig épp ezért nagyon nehéz, hiszen a fejemben még nem telt el az a 12 év, lassabban jön a felismerés, mint ahogy rohan az idő.

Mind tudjuk, hogy ez történik, a gyerekek mindig felnőnek, ez a dolguk. A mi dolgunk pedig az, hogy ezt hagyjuk. De senki sem készít fel erre a pillanatra. Amikor babák, akkor úgy érezzük, ez örökké így lesz, még ha a szemünk előtt is változnak napról napra. Aztán egyszer csak eltűnik belőlük minden kisgyerekes vonás, mintha sose lett volna.
 
Ki kell használni minden percet, minden örömet kicsi korukban, az összes gügyögést, tejfogat, babaillatot, hurkás combokat ünnepelni, amíg lehet. Mert megtörténik, minden esetben eljön mindenkinél a pillanat, amikor félrenézel és mire visszafordulsz, már nem egy pici gyerek, hanem egy nagy kamasz áll veled szemben. Az a pici hirtelen nagy lesz. Mielőtt még észrevennéd. Két pislogás alatt.