Van ez a nőket kicsináló állapot, miszerint helyt kell állni türelmes anyaként, kívánatos feleségként, önmegvalósító nőként, a háztartást magán cipelő logisztikai szakértőként, a barátnőivel kapcsolatot tartó emberként, a világ dolgait követő polgárként és nyilván az egészségére vigyázó, sportoló személyként. Mindezt pedig teljesítsük, mert ezt sulykolja belénk a média. De még ha tudatos is az ember lánya, és próbál nem megfelelni ennek a rengeteg irracionális elvárásnak, a tömeg akkor is ezt csinálja körülöttünk, árral szembe meg elég nehéz úszni.

Szóval itt ez a hatalmas elváráshegy, a rengeteg szerepnek való megfelelés, próbálok lavírozni az idő- és energiakészleteimmel, amikor jön egy email a gyerek iskolájából. Hogy szükség lenne új szekrényekre a gyerekek holmijainak, mert nincs hova pakolni, és láttak is egyet jó áron az interneten, osztálypénzből meg is lehetne venni, csak érte kéne menni. Felpakolni, elszállítani, kipakolni, összeszerelni, utána összetakarítani. És ugye akad egy-két vállalkozó szellemű szülő, aki ezt megcsinálja? 

Elméletben értem én, sőt, egyet is értek vele(!), hogy a szülőknek szerves szerepet kéne vállalniuk az iskolai életben. Hiszen a gyerek boldogulása, fejlődése a tét, és ki ismeri a legjobban a gyerekemet, ha nem én? Ki tudna a legjobban hozzájárulni (tanáccsal, infóval, stb.,) ahhoz, hogy hogyan fejlesszük a gyereket, ha nem én? Milyen jó lenne, ha a gyerek érdekeit szem előtt tartva, közös beszélgetések és műhelymunkák keretében a szülő, a tanár és a gyerek közösen tudna munkálkodni. Szóval értem én ezt, de könyörgöm, hogyan és hova szorítsam be még ezt is a napomba?! Egy fél napot a szekrény-projektre?!
De ha csak a szekrényről lenne szó! Mert ott van még a közös iskolai büfé farsangkor, az osztályterem kicsinosítása évkezdéskor, a függönyöket is jó lenne, ha valaki néhanapján hazavinné kimosni, kivasalni, nem jöttek meg időben a szolfézskönyvek szeptemberben, ugyan ugrojon már be valaki a tankkönyvellátóba – és még sorolhatnám. Ez mind megtörtént esemény az eddigi iskolai életünkből merítve.
Nem mondom, hogy megtaláltam a Szent Grált, de megoldási javaslatom azért van. Illetve azt tudom elmondani, én mit tettem és teszek, ami elég jól beválik.
Amikor úgy alakul a napom, hetem, hogy ha kényelmetlenül is, de befér egy-egy ilyen sulis projekt, elvállalom. Nem mindent, de huszonöten vannak a fiam osztályában, az elméletileg ötven segítőkész felnőttet jelent. Jól van, nem leszek álmodozó, szóval azért legalább harmincan vannak potenciális segítők. Közülük valahogy mindig akad valaki, aki segít. Az egyik helyzetben pár apuka (lásd szekrény ügy) a másikban két anyuka (függönyök) és van, hogy én (szolfézs könyvek).
Amikor és ahogy tudjuk, magunkat nem kicsinálva, de a közösség és a gyerekeink érdekeit szem előtt tartva segítjük egymást.

Ja, és még valami - ha valaki tartósan ebben az egymás segítségére építő közösségben mozog, ahol tudni lehet, hogy a gyerekem osztálya, mint önállóan létező csoport, milyen kihívásokkal szembesül, na akkor tudok igazán üdvözölni egy olyat, hogy a Tchibo, mint márka, beáll a szülők mögé. és azt mondja: “tudom mennyi energiát emészt fel valami, ami ennyire a színfalak mögött zajlik”. Szóval kedves szülőtársadalom, jó ha tudtok róla, a temérdek teendők előtti reggeli kávén most akár a gyerek osztálypénztára is jól járhat. Mert a mostani kampány azoknak segít, akik maguk is mindig segítenek - a Tchibo Family-s AP kódokkal most 200 000 Ft kerülhet a “közösbe”. A részletek ezen az oldalon vannak (link) Tessék megnézni!
 
És még egy „apróság”. Amikor valamelyik jó fej szülő így segít, azt mindig nagyon megköszönöm. Nem vagyok rest odaülni a gép elé, és két sort írni neki, megköszönve a fáradozását, mert igenis tudom, hogy ez egy elfoglalt szülő esetében mit jelent.  Legalább ennyivel, hálával és egy kis pozitív energiával viszonzom neki. Nekem nem kerül sokba, viszont tapasztalatból tudom, mennyire jól tud esni, hogy nem láthatatlanul tettem a dolgom.
Arról nem is beszélve, hogy papolhatok én a gyerekeimnek a közösség erejéről meg hogy segítsünk egymáson, de amíg nem látják a saját szemükkel, hogy ez tettekben hogyan valósul meg, addig nem tanulnak semmit belőle. Így viszont nagyon is követendő példát állíthatunk eléjük.