Könnyen beleesünk abba a hibába, hogy úgy érezzük anyaként, hogy a gyerekeink a mi kis folytatásaink, mintha az énünk részei lennének, pedig születésüktől kezdve nincs így.
 
Az én gyerekeim, de közben mégsem birtoklom őket, mind egy különálló kis univerzum.


Én csak egy ideig vagyok a rendező a színdarabban, míg alakítják a saját sorsukat. A döntéseik, tetteik mind az övék, nem cselekedhetek helyettük és nem vívhatom meg nekik a harcaikat sem. Nagyobb gyerekeknél, mint a két kiskamasz lányom, ez már egyértelmű, de a kicsiknél erről könnyebb elfeledkezni.
 
Amikor megszületik, akkor ott van az a magatehetetlen csomag, akit az életünk árán is védeni kell. Az lesz az életcélunk, hogy neki mindene meglegyen, ami ahhoz kell, hogy egészséges testben és lélekkel nőjön fel. Az elején egyek vagyunk, nélkülünk nem éli túl, tőlünk függ minden, a mi döntéseink határozzák meg, hogy neki milyen élete van. Ha mi nem azt az ételt, ruhát, eszközt adjuk neki, amire szüksége van és ami a legjobb, akkor az életminősége múlik rajta.
 
Aztán jön a koppanás, mert a gyerek bizony önállósodni akar, el akar szakadni az anyjától, rájön, hogy külön identitása van, és erre keményen figyelmezteti az anyját is. Látni, ahogy kinyílik az értelme, ahogy a világra rácsodálkozik ilyenkor, fantasztikus érzés. Persze csak akkor, ha mi, anyukák képesek vagyunk arra, hogy kicsit elengedjük a kezét. És ez még csak egy pici lépés az elengedésben, az igazi feketeleves később jön.
 
Mint nálunk most, amikor kamaszodni kezdett a gyerek. Hirtelen nem tudom, hova tűnt a saját lányom, pedig egy kifejezetten elengedős anya vagyok, aki már kicsi koruktól kezdve úgy áll a gyerekeihez, hogy nem akarja birtokolni őket. Mégis, a kamaszkor kezdetét, azt, hogy kicsit kifordult magából, vagy inkább átfordult önállóbb önmagába, nehezen éltem meg. Már nem bújik, nem csacsog, nem akarja, hogy elkísérjem az iskolába és - ó, borzalom! - nem kér az esti énekből. Ez utóbbi talán a legfájdalmasabb, hiszen ez volt a mi közös kis játékunk, a Bóbita dal, amit közösen, családi kórusként, szertartással egybekötve daloltunk el. Tessék, most meg boldogan megvan nélküle, boldogan megvan nélkülem. Ami nem igaz, de így érződik.
 
Hogy mi a megoldás? Egyértelműen az, hogy minden nap emlékeztetni kell magamat, hogy ez egy jó dolog, hogy elkezdődött a felnőtté válás és ennek ez a természetes rendje. Most egy kicsit távolabb lesz, most inkább egyedül akar megküzdeni az életével, nem kéri a segítségemet. De tudom, hogy majd visszatér hozzám, csak akkor már mint felnőtt a felnőttel tudunk leülni egymással szemben. És minden nap emlékeztetem magam arra, hogy egyik gyerekemet sem birtoklom, mind a hárman a saját maguké, én csak igyekszem minden lehetőséget megteremteni nekik ahhoz, hogy szárnyalni tudjanak majd felnőtt korukban.