Készítettem nektek egy képet ma reggel. Ránézésre milyen könnyű is lenne rögtön rávágni, hogy „de szomorú”, „milyen pici és tv-t néz”, „apa nem figyel rá”, és a többi előítéletet. Na, akkor mondom a háttérsztorit. Mostanában reggel, ha a lassan négy hónapos nagyfiam tovább alszik, kapok plusz egy óra alvásidőt Apától. Életmentő. Fogja a 2 éves nagylányt, lejönnek a hálóból, összedob valami jó kis reggelit a családnak, megeszik, majd, hogy csend maradjon a lakásban, és tudjunk a pöttömmel mindketten tovább aludni, bekapcsolja halkan a Vukot vagy a Vízipókot, és közben persze nyilván neki sem jön rosszul a reggeli kávé mellé egy kis csönd és nyugalom.

Kijelenthetjük, hogy Apa ilyenkor jó fej, és a tévézés sem bevett szokás nálunk, vagy legalábbis sokáig nem volt az. Most sem a rutin része, pedig segítség nélkül két gyerekkel a mindennapokban, sokszor elég csábító a fél óra csend és a féligmeddig-anyaidő gondolata. Egyelőre viszonylag jól tartom magam, bár már többször felmerült bennem, hogy nem biztos, hogy összedől a világ, ha fél órára benyomom a Bogyóésbabócát, az én kimerült idegeim pedig kapnak egy kis regenerálódási időt.
  Ugye, milyen könnyű ítélkezni? Milyen könnyű a játszótéren nyomogató anyukára fujjogni, hogy nem figyel a gyerekére, pedig lehet, míg egyik szemével próbálja a nagyot szemmel tartani, addig a másikkal épp dolgozik, bevásárlólistát ír apának, hogy legyen a vacsorához tojás, friss gyerekpszichológia cikket olvas, hogy erőt merítsen, és jobban meg tudja érteni a dackorszakos lányát, vagy megnézi, hogy hány százalék esélye vannak, hogy hazafelé sz@rrá áznak hátán a picivel. És a selfie-t sem azért próbálja összeszerencsétlenkedni, mert az instagram-mamik babérjaira tör, hanem mert az 1000 km-re élő nagypapa is hadd lásson már pár életképet a lányáról és az unokáiról.

Aztán persze vannak a túlkapások. Amikor már végeztél mindennel, de még görgetsz egy kicsit, jé, de cuki kiscica, ezek meg összeházasodtak, nemmondod?! Elrakod, csippan, előveszed, megnézed, akkor már kattintasz ide egyet, meg oda, hopp, mínusz tíz perc az életedből. Ki van találva azért ennek a pszichológiája. Hogy ráfüggj, hogy minden csippanásra, visszacsatolásra ugorj. Ezt kell(ene) tudni kontrollálni...

Hogy mi a megoldás? Hogyan lehet azon a bizonyos arany középúton maradni és jó példát mutatni a gyereknek? Fogalmam sincs. Én is csak próbálkozom. Vannak napok, amikor elegem lesz, és megpróbálom kitrükközni magam. Kikapcsolom az értesítéseket, felrakom a telefont egy polcra. Laptopot ki sem nyitom. Egy ideig tökjó. Aztán észreveszem, hogy XY a ház előtt volt, írt, de kikapcsoltam az értesítéseket, úgyhogy nem hallottam. Értesítések vissza, majd max nem ugrok mindegyikre... Ja persze. Ördögi kör.

Szóval: próbálkozom. Egyre tudatosabban, egyre határozottabban, mert nem akarom, hogy a gyerekeim egy kütyünyomkodó anyára emlékezzenek a gyerekkorukból. Erős kép, talán elég erős ahhoz, hogy legközelebb a nyamvadt polcon hagyjam a telefont. Majd elkéri a számom, és felhív, ha a ház előtt van.