A kamaszkor egyik legnehezebb feladata: szóra bírni a gyereket. „Mit csináljak, amikor mindenre azt mondja, hogy semmi nem történt, semmi különös nem volt?”
 
Ismerősek ezek a kérdések? Tőled is mindig ezt kérdezték, amikor hazaértél? Nehéz kérdés. Miért beszél egyszer mindenről és aztán sokáig semmiről? Még nehezebb kérdés. A rossz hír az, hogy először nekünk kell megváltoznunk. El kellene engednünk sok olyan beégett megszokást, amelyet lehet, hogy évtizedek óta „hordozunk” magunkkal. Mi is úgy kaptuk, és megnyugodva - bár szétidegeskedve - továbbadjuk. Ahelyett, hogy megpróbálnánk elengedni.
 
A legnehezebb azt megtanulni felnőtt korban - ha gyerekkorban nem így szocializálódott az ember -, hogy kizárólag "én kommunikáció" létezik. Tehát nem azt mondom, hogy "kislányom te mekkora balfék voltál reggel, amikor köszönés nélkül hagytad el a lakást", hanem azt, hogy ENGEM nagyon zavart ma reggel, hogy köszönés nélkül kirongyoltál a lakásból. Még akkor is érdemes megpróbálni ezt, ha közben az jár a fejünkben, hogy „hát nekem is ezt mondta mindig anyám, én is felnőttem valahogy”- ismerős ez a mondat?
 
Nem róla mondok véleményt, hanem a saját érzéseimet osztom meg vele. Tök más a hatás.
A másik a kérdezgetés, ami valamikor bejön, de az esetek többségében nem. Ilyenkor jön a kiakadás,


ajtóbecsap.
 
Ha a kamasz hazajön, és köszönés nélkül elvonul a szobájába, valószínűleg nem az a jó megoldás, hogy feltépem az ajtót és számon kérem. Hanem egy kicsit elengedem ezt a témát, másra figyelek, magammal foglalkozom vagy legurítok még egy kávét. :)
 
Ha elengedem, ha nem megyek utána, akkor 15 perc múlva garantáltan kicsámborog, és azt mondja:


Itt kellene néha valami másra gondolnunk és csendben elővenni a vacsorát...