Már réges-régen, úgy tizenkét évvel ezelőtt lemondtam arról, hogy nekem rendezett lakásom és jól, átgondoltan beosztott időm legyen. Amikor három gyereked van, az azt is jelenti, hogy általában semmi sem úgy alakul, ahogy azt eltervezted. A lakásod legalábbis biztos nem olyan állapotban lesz, amilyet megálmodtál.
 
Az otthonunk nagyjából addig tiszta, amíg a takarítás végére nem érek, illetve amíg haza nem érnek a gyerekek. Cirka három és fél másodpercre van szükségük ahhoz, hogy az egész lakás egy nagy csatatérré váljon. Régebben még megfeszültem, hogy itt azért is rend lesz és rögtön pakoljuk el, amit szétszórtak, mossuk le az összefirkált falakat, meg úgy általában: nézzünk már ki valahogy. Most már zen nyugalommal nézek körül a felrobbantott lakáson, és eszem ágában sincs azon pörögni, hogy katonás rend legyen. Jó, a katonás rend talán túlzás, olyan fénykoromban sem volt nálunk soha, de legalább valamilyen, akármilyen rendhez hasonlító állapot. Teljesen felesleges küzdelem és úgyis csak veszekedés lesz a vége, abból meg van elég így is, minek erőltetni.
 
Minden nap egyszer, este vagyok hajlandó izgatni magam a rendetlenségen. Ahogy öregszem, úgy egyre nehezebben bírom, hogy úgy üljek le a kanapéra este, fektetés után, hogy szanaszét hevernek a játékok. Szerencsém van, mert a nagy lányok már eljutottak odáig, hogy csak egyszer kell szólni, hogy pakoljanak össze, a kicsi meg olyan kicsi, hogy lelkes és azt hiszi, hogy milyen jó játék a rendrakás. Igyekszem megtartani ebben a hitben, amíg csak lehet.
 
Arról már jó ideje leszoktam, hogy én tegyem rendbe utánuk az egész lakást, kihirdettem pár éve, hogy mindenki saját maga után lesz oly’ kedves elpakolni, mert nem érzem életcélomnak, hogy folyton fejjel lefelé lógva szedegessem a gyerekeim után az elhullajtott cuccokat. Itt egy póni, ott egy papírdarab, amott meg egy nagy halom lego… Úgy éreztem, az életem másból sem áll, mint hogy holmikat veszek fel a földről, szedek össze a lakás legkülönbözőbb pontjairól - Barbie babák mindenhol! -, és még a szennyes ruhák sem találnak el maguktól a szennyesig. Volt is nagy lázadás itthon, amiért anya hirtelen bekeményített és volt sok


A “miért pont én” kérdés a kedvencem, már olyan sokszor elhangzott, hogy betéve tudják a választ, miszerint “mert bőr az egér és mert megkértelek rá.” Igazából nagyon cukik, ahogy vérig sértődve sem tudják megállni mosoly nélkül - de azért becsapják az ajtót, biztos ami biztos, csak a nyomaték kedvéért -, ha ez a válasz elhagyja a számat. A rendrakás így vált egyfajta családi, veszekedős rituálévá nálunk, aminek napi egyszer kiteszem magam, amikor fürdés előtt fel, le és össze kell pakolniuk mindent. Nehéz a kiskamaszok élete, teljesen megértem őket, én is utáltam kamaszként a saját anyukámat, amiért ilyen felesleges dolgokra kényszerített, mint hogy szedjem fel a cuccaimat a földről, hogy ne csak egy ösvényen keresztül tudjam megközelíteni az ágyamat. Teljes mértékben szenzibilisen empatikusan tudom azt mondani ezért, hogy “Hét óra, irány pakolni, csajok!”