Pakoljak vagy ne pakoljak - ez itt a kérdés!
2017.03.18.
Szilvi Anyapara
44 évesen hiszem azt, hogy nőként és anyaként két kamasz fiúval élni öröm és vidámság.
Van a kisgyerekkor, amikor állandóan pakolsz. Ja, és mosol meg pakolsz, meg mosol és pakolsz. Az egyik "iskola" szerint ebben a korban elég egy nap csak egyszer összepakolni a szobát (ezzel én tökéletesen egyetértek, mert elég zavaró, amikor vendégségben vagyunk és állandóan jár utánunk a háziasszony vagy háziúr és pakolja el a poharat vagy a mogyorós tálat).
 
Kisgyerekkor ezzel letudva. Nem idegeskedik, egyszer pakol, egy idő után közösen a gyerekkel, hátha eltalálja azt a pontot, ami évekkel később „bekapcsolható”, és a 180 centis kamasz nevetgélve, jókedvűen, MAGÁTÓL elpakol. Viccet félretéve: hogy is van ez rendrakás téma a kamaszoknál?
 
Nem pakol, ez egyértelmű. Szennyes cucc, ételmaradékok, ágynemű szanaszét, könyvek (épp most olvasom!), ezer éves irományok, megint szennyes, és így tovább.
Néhány választás van: vagy ott marad, és elkezdi egy idő után zavarni a látvány, vagy például nem tud mit felvenni reggel (ruhaügyileg), és összepakol.

Ez kizárt: egy kamasz bármit fel tud venni és bármin át tud lépni a lakásban.

A legjobb példa erre, a múlt héten egy cipőfűző a nappali közepén. Látszólag semmiség, mert hosszú és vékony, nem jönnek rá a hangyák, helyettesíthető egy másikkal.
Arra gondoltam, hogy kísérletképpen nem veszem fel, hanem kivárok. Egyáltalán nem illett bele a képbe, mindenki „találkozott” vele, és mindenki egy kicsit arrébb tolta a lábával. Én is. Közben jöttek vendégek is. Egy hét után még mindig ott volt a földön! Ezt tényleg nem hittem el. Először arra gondoltam, hogy én is a kísérlet része vagyok, és ők tesztelnek engem. Aztán rájöttem, hogy a lakás „kinézete” egyes-egyedül engem érdekel, tehát kizárt, hogy ez lenne. Aztán megkérdeztem, hogy nem hiányzik-e nekik és egyáltalán, kié ez a tárgy?

„Nem hiányzik, nem tudom.”

Oké, akkor ugorjunk. Beláttam már egy-két éve, hogy van az a problematika, amin fiús anyukaként nem érdemes aggódni. Mi több, gyártottam egy saját megoldókulcsot is erre: ha kívülállóként nézzük ezt a helyzetet (ami nyilván nem könnyű), akkor sajnos azt is be kell látnunk, hogy ez inkább a mi problémánk, semmint az övék.
 
Ha egyébként, a lakásban viszonylagos rend van (tehát nem szemétdombon él a család, hanem általában el van pakolva a szennyes, nem kell kerülgetni a mosatlant, vagy az ételmaradékot, valamint nincs ujjnyi por mindenütt és a patkányokról még nem beszéltem), akkor a gyerek feltehetően érzékeli azt, hogy mi a viszonyítási alap.
Ha a szobája ehhez képest eltér negatív irányba, akkor lehet azt mondani, hogy kisfiam pakolj már el a lakás általános rend-szintjére. Teljesen felesleges egy kamasztól azt várni, hogy tip-top szobája legyen.
 
Viszont határozottan képviselhetnénk azt az elvet, hogy mindent ne pakoljunk el helyette! Az a meggyőződésem, hogy „messzire vihet”, ha annak a gyereknek, egész gyerekkorában valaki más kivitte a szennyesét, elpakolta a kajamaradékát, felporszívózta az ágya alatt a szemetet, kicserélte az ilyen-olyan ágyneműjét, és így tovább.
 
Egyik anyuka ismerősöm a következőket mondta erről: "nekem például óriási erőfeszítésembe telt, amíg képes voltam megállni, hogy reggel, amikor kilépnek az ajtón suliba menet, ne rontsak be és kezdjek el összepakolni a szobájukban."
 
Hát, ne pakoljatok anyukák! Vagy ti másképp gondoljátok? Írjátok meg, szívesen vennék egy-két jó tippet!
 
(A cipőfűző egyébként azóta eltűnt! Vagy bekúszott a szekrény alá - a napokban nagy volt a szél -, vagy felvette valaki. Nem én!)

 
Hozzászólások